A honfoglalás fogalmának tarthatatlansága
Samu Pál Attila

Éles ellentét áll fenn az idegenekre rátelepedő, fegyveres honfoglalást hirdető finnugor elmélet és az ugyanezen eseményt a megszállt hazába való visszatérésként elbeszélő krónikáink között.
A honfoglalás kifejezést az elbuktatott ’48-as szabadságharc után az Akadémián is pozíciót szerzett magyarellenes érdekszövetség találta ki és terjesztette el, egészen addig a magyarság a honfoglalás fogalmát sem ismerte. (Grandpierre K. Endre: Anonymus titkai nyomában. 1998. 46-52. o.)
Kimondatlan céljuk annak a tudást és tapasztalatot felhalmozó ősi múltnak az eltörlése, amely mindenkor a nemzet függetlenségéért és felemelkedéséért folytatott küzdelmet szolgálta.

A honfoglalás hamis jelentése – hogy magyarok először Árpáddal kerültek a Kárpát-medencébe – elvágja annak a lehetőségét, hogy a magyarságnak bármilyen kapcsolata lehessen a Kárpát-medence azt megelőző történelmével és műveltségeivel. A finnugor származáselmélet másik csúsztatása, hogy a magyarok alacsony műveltségű, írástudatlan népként északról kerültek a Kárpát-medencébe, és ebből kiindulva csak a messzi északi kultúrákkal rokonítható vonásokat ismeri el sajátosan magyarnak.
A honfoglalás és a finnugor származáselmélet is azon a tényen áll vagy bukik, hogy éltek-e Árpád hadait megelőzően is magyarok a Kárpát-medencében. A székelyek, jászok ittlétét krónikák tanúsítják, de a honfoglalás fogalmának erőltetése és a krónikák hiteltelenítése őket is megfosztja saját őstörténetüktől.

A magyarságnak az árpádi bejövetel előtti Kárpát-medencei jelenlétét az írástörténet önmagában is elegendően bizonyítja. (Varga Csaba: JEL JEL JEL. 2001.) Az íráskutatás módszerei annyira letisztultak, hogy már nem valószínű feltevéseket, hanem felismert törvényszerűségeken alapuló állításokat fogalmaz meg, amiket a történelemírás nem hagyhat figyelmen kívül. A kutatás már nem önálló jelek hasonlóságát, hanem teljes jelkészletek azonosságát és hozzájuk tartozó írásmódok egyezését vizsgálja.

Az ősi magyar írásbeliség létét krónikáink tanúságtétele mellett legékesebben a fennmaradt betűsorok bizonyítják. Telegdi János 1598-ban „A hunok régi nyelvének elemei” címen ismerteti a betűinkhez tartozó írásmódot is. (Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. 1909. 202-235. o.) Tanulmányában ősi örökségként mutatja be a nyelvünkre épülő írásmód szabályait, egynek véve a szkíták, hunok, magyarok által beszélt nyelvet.
Ezt az íráskutatás teljes mértékben alátámasztja. Mindhárom nép nyelvéhez azonos jelkészletet használtak, és mindegyik írásmódja alkalmazta a jelek alakjából adódó helymegtakarító betűösszevonást is.
A magyar szövegekben nem minden esetben írták ki a szóban szereplő összes hangot, amit a magyar nyelvben meglévő magánhangzó illeszkedés törvénye tett lehetővé, és ez a nyelvhez nagyon szorosan kötődő írásmód szintén megtalálható a másik két nép írásemlékeiben.

Az írástörténet igazolja egy írni tudó, magyarul beszélő, de koronként eltérő neveken szereplő nép többezer éves Kárpát-medencei megtelepedését, száműzve ezzel a honfoglalás hamis fogalmát. Ezt kiegészíti a magyar betűk és az írásmód azonossága az egyiptomi démotikus írással, ami arra utal, hogy a Kárpát-medencébe visszatérő magyaroknak az északi műveltségekkel szemben déli magaskultúrákkal volt szorosabb a kapcsolata.

A honfoglalás szót értik újabban az árpádi bejövetel előtti legelső beköltözésre is, de ha így van, és beköltöztek, akkor a magyarságnak ez csak a második otthona lehet, és valahol máshol van a hazája. Régen a magyarság a honfoglalás fogalma nélkül is át tudta örökíteni igaz történelmét nemzedékről nemzedékre, és hazáját egyben a szülőföldjének is nevezte, ezért a magáról vallott tudása csak akkor lehet igaz, ha a magyar nemzet a Kárpát-medencében alakult ki.

A magyar nép ősisége, régi időkbe nyúló emlékezete egyértelművé teszi, hogy a magyar nemzet az emberiség első korszakában, az Aranykorban született, és a magyar aranykori hagyományok bizonyítottan a Kárpát-medencéhez kötődnek. (Grandpierre K. Endre: Mióta él nemzet e hazán? 1996.)
Fontos feltárni, hogyan szorulhatott háttérbe a tudományos igazság, és hogyan kerülhetett fölénybe a honfoglalást feltaláló finnugor elmélet a hiteles krónikáinkkal szemben. Ezt a tudománytörténetnek kell kiderítenie, és ehhez elegendő Trefort Ágoston miniszter 1877-es, a finnugor elméletet kizárólagossá tévő rendeletét vizsgálnia. (Varga Csaba: Idő és ABC. 2003. 196. o.)
A rendelet léte is bizonyíték az elmélet megalapozatlansága mellett, hiszen új tudományos eredményeket a régieknél nagyobb valóságtartalmuk, és nem hatalmi beavatkozás alapján szokás elfogadtatni. A finnugor elmélet nem volt megfelelően bizonyított, emiatt szűk körben hatott, így nemzetellenes célját sem tudta kifejteni, ezért kellett hatalmi nyomással, az érvényesüléssel való zsarolással a tudósokat mellé állítani.

A magyarellenes hatalom a megszerzett politikai súlyával a tudományos életben is vezető pozícióba segítette a nemzetellenes törekvéseket. Annak is maradt fenn írásos bizonyítéka, amikor visszaadva a kölcsönt, ez a történelemtudomány segítette nemzetellenes politikai célok megvalósulását. Eléggé ismert, hogy Trianonban, az országrészek elcsatolásához szükséges hamis jogalapok megteremtésekor a honfoglalással is érveltek. (Grandpierre K. Endre: Miért söpri el a történelem a trianonokat? 1996. 77. o.)
A valótlan állítást, miszerint a magyarok fegyveres hódítással vették birtokba a már mások által lakott Kárpát-medencét, mindenki elfogadta, hiszen még a magyarságnak a történelemmel hivatalosan foglalkozó testülete, a Magyar Tudományos Akadémia is már évtizedek óta ezt hirdette.
A honfoglalás fogalmára építették a másik hamis állítást, amely szerint a Trianon idején a Kárpát-medencében élő kisebbségek a magyarok előtt már itt élt népek maradékai, amelyek ellen tudtak állni az erőszakos beolvasztásnak, és nem a magyarok mellé költöző, mellettük gyarapodni tudó fiatalabb közösségek utódai. Trianonban a határmódosításokkal kitalált ezeréves sérelmeket orvosoltak, ezért életbevágó az Akadémia részéről az igaz történelmi tudat mielőbbi helyreállítása és külhoni elismertetése, hiszen csak 85 év telt el a trianoni döntés okozta valós sérelmek óta.

Az Akadémia múltja nem mentes a hatalmi érdekeket szolgáló történelemhamisításoktól, elég csak ’56 „ellenforradalomnak” bélyegzésére emlékeztetni. Az Akadémia mindenkori elnökének a felelőssége, hogy egy már független országban, az általa vezetett intézmény meddig viselkedik kollaboránsként, és tart ki politikai célokért megalkotott, bizonyítottan tudománytalan elképzelések mellett.
A történelemhamisítások jelentősége, a jelenig húzódó nemzetromboló hatása megköveteli az Akadémia elnökétől, hogy sürgősen fellépjen a honfoglalás fogalma és a finnugor származáselmélet ellen.