Bár az elmúlt évszázadokban nem volt hiány megdöbbentő történelmi eseményekből, néhány, uralkodók ellen elkövetett merénylet még ezek között is érdekesnek mondható.

Lorenzaccio de’ Medici (aki nem keverendő Lorenzo di Piero de' Medicivel – a szerk.) az 1500-as évek első felében hírhedt tagja volt a Firenzét irányító Medici-családnak. Ő azonban nem eszével, tehetségével vagy bátorságával szerzett magának hírnevet, mint családtagjai általában, hanem botrányos életvitelével. Már ifjúkorában kiutasították Rómából, ahol előszeretettel rongált meg részegen szobrokat. Firenzébe visszatérve rokona, Alessandro de’ Medici köréhez csatlakozott, akikkel együtt múlatták az időt iszogatva, bizonyos hölgytársaságokban, vagy éppen nőnek öltöztek és az utcákon rohangáltak a járókelőket sértegetve.

Bár Alessandro az egyik legjobb barátjának tartotta Lorenzacciót, ez fordítva korántsem volt így. A botrányhős Medici ugyanis irigyelte rokona hatalmát, ezért elhatározta, hogy féltékenységből inkább meggyilkolja őt. Lorenzaccio unokatestvéréről, Caterináról mindenki tudta, hogy erkölcsös életet élt, és imádta férjét. Az agyafúrt gyilkos ezért bebeszélte az áldozatnak, hogy ő az egyetlen, aki Caterina közelébe tud férkőzni mint férfi. Lorenzaccio Alessandro férfiúi hiúságára játszott, és a terv bejött. Alessandro elment a találkahelyre, ahol természetesen nem Caterina, hanem Lorenzaccio és egy bérgyilkos várta őt, majd torkon szúrva magára hagyták. Lorenzaccio elmenekült a városból, de Velencében bosszút forraltak ellene tette miatt, és végül elégtételt is vettek rajta, 1548-ban meggyilkolták.

II. Sándor cár orosz cár igazi túlélő volt. Ellenségei több alkalommal próbálták őt meggyilkolni, mire végül hatodszorra sikerült. Az 1800-as évek második felében uralkodó cár reformjai korántsem voltak népszerűek az arisztokrácia körében. A nép érdekében tett intézkedéseivel olyannyira kihúzta a gyufát politikai és nemesi körökben, hogy végül bármi áron, de el akarták őt távolítani a hatalomból. Először 1866-ban kísérelt meg ellene merényletet egy fiatal nemesember, de a cár túlélte a támadást. Ezután még három alkalommal támadták meg őt, ráadásul egy év leforgása alatt, 1879-1880 között, de minden esetben sértetlenül úszta meg a gyilkossági kísérleteket. Nem fogott rajta a golyó, amikor egy orvos rálőtt, majd életben maradt akkor is, amikor merénylők fel akarták robbantani a cári különvonattal együtt. Végül még a Téli Palotából is épségben távozott, amikor a díszteremben bombát robbantottak, pedig akkor 11 ember is halálát lelte.

Egy évig úgy tűnt, hogy a cár ellenlábasai feladták a gyilkossági kísérleteket, de 1881. március 13-án mégis csak újra próbálkoztak, és ezúttal biztosra mentek. Igaz, ekkor is csak másodszorra sikerült annyira megsebesíteniük a cárt, hogy a sérüléseibe végül belehalt. Először egy bombát dobtak a hintója alá, de csodával határos módon az uralkodó teljesen sértetlenül szállt ki a roncsok közül. Közvetlenül ezután azonban a lába elé dobták a következő bombát, ami viszont annyira összeroncsolta az altestét, hogy már nem tudták megmenteni az életét, és még aznap belehalt a sérüléseibe.

III. Gusztáv svéd király nem mindennapi körülmények között lelte halálát. Politikai intézkedései miatt rengeteg ellenséget szerzett magának, ezért az ellenfelei végül a meggyilkolása mellett döntöttek. Ráadásul nem is csináltak szándékukból igazán titkot, mert annál nagyobb nyilvánosságot nem is adhattak volna a merényletnek, mint ahogyan végül megölték a királyt. 1792. március 16-án a stockholmi Operaházban egy álarcosbálba az uralkodó is hivatalos volt. Bár támogatói óva intették attól, hogy megjelenjen egy ilyen helyszínen, ahol szinte lehetetlen volt őt megvédeni a sok, álarc mögé rejtőző embertől, a király végül mégis csak odament. Vesztére, mivel az estélyen összeesküvők egész csoportja várta őt.

A merénylők előzőleg sorshúzással döntöttek arról, melyikük feladata lesz majd, hogy lelője a királyt. Jacob Johan Anckarström ezredes kapta a megbízatást, hogy meggyilkolja III. Gusztávot. A király mögé lopakodott, és hátba lőtte őt. Bár az uralkodó nem halt meg azonnal, két hétig küzdöttek az életéért, végül nem sikerült megmenteni őt, és 29-én belehalt a sérüléseibe. E gyilkosság különös ötlete annyira meglepte a közvéleményt, hogy néhány évtizeddel később Giuseppe Verdi ezen esemény alapján írta meg az Álarcosbál című operáját.

Bár a XIII. Alfonz spanyol uralkodó elleni merénylet során szinte mindenki életét vesztette a király környezetében a helyszínen, éppen az uralkodó volt az, aki megmenekült, bár nem sok híja volt. 1906. május 31-én vezette oltár elé Viktória brit királynő unokáját, Viktória Eugénia battenbergi hercegnőt, de az esküvő korántsem úgy sikerült, ahogyan azt gondolták. Anarchisták egy csoportja ugyanis merényletet tervezett a királyi pár ellen, és megtámadták őket a templomból induló nászmenetben. Amikor a királyi hintó és kísérete a királyi palota felé igyekezve befordult a híres, és egyben nagyon szűk Calle Mayor utcába, a merénylő akkor támadott, egy ház ablakából bombát dobott a királyi hintóra.

Mivel a robbanás közelében mindenki meghalt, csodával volt határos, hogy a király és hitvese teljes épségben kászálódott ki az összezúzott fogatból. Jó ideig senki nem látta át, hogy mi is történt, akkor zűrzavar és jajveszékelés támadt, és mire a tömeg felocsúdott, a királyi pár már el is menekült a helyszínről a díszhintó mögötti tartalék kocsival. Később kiderült, hogy a merénylők eredetileg a templomban akarták elkövetni a gyilkosságot, ráadásul nemcsak a királyt és az ifjú arát akarták eltenni láb alól, hanem a szertartáson megjelent 50, más országból érkezett uralkodót és magas rangú vendéget is. Külön érdekessége a merényletnek, hogy a Calle Mayorban álló ház, amelyből a bombát ledobták az esküvői menetre, éppen a spanyol királyi család tulajdona volt.

Forrás:http://www.nlcafe.hu