A nők évszázadokon át a férfiak árnyékában éltek az Oszmán Birodalomban, a 16-17. században azonban radikális átalakulás vette kezdetét, és a jól helyezkedő szeretők a szultáni állam legfelsőbb köreiben találhatták magukat.Ha az uralkodó ágyasa, vagy a leendő – önálló kormányzásra koránál fogva képtelen – szultán édesanyja megnyerte a háremen belül a többi nővel folytatott csatát, rendkívüli befolyásra tehetett szert, és akár az európai uralkodók egyenrangú partnereivé is válhatott. A birodalom hanyatlásával párhuzamosan elérkezett a nők ideje.

Az Oszmán Birodalom, ha változó sikerekkel is, de több mint hét évszázadon keresztül játszott meghatározó szerepet a világtörténelemben; hatalmát Kis-Ázsián, a Balkánon, a Fekete-tengeren és a Közel-Keleten keresztül egészen a Kaszpi-tengerig kiterjesztette. Az 1299 és 1326 között uralkodó I. Oszmán szultán által alapított birodalom különleges pályát futott be. Hanyatlásának pontos okai még ma is kutatások és tudományos viták tárgyát képezik.

Egyes vélemények szerint az 1571. október 7-i lepantói csatát követően köszöntött be a birodalom hanyatlásának időszaka, de ez csak részben felel meg a valóságnak. Az újabb földterületek megszerzése elengedhetetlenül szükséges feltétel volt a túlélés szempontjából egy olyan birodalom számára, amely nemcsak pénzzel, hanem földbérleti szerződésekkel, úgynevezett timárral is fizetett harcosai szolgálataiért. A megsemmisítő lepantói vereséget követően azonban a török terjeszkedés – főként a tengereken – veszített lendületéből. Mindazonáltal a bonyolult oszmán birodalmigépezet megbénulását nem lehet egyetlen vereséggel magyarázni.

A 17. század első felének gazdasági válsága (az államcsődhöz nagyban hozzájárult a török valuta magas inflációja, amely az amerikai ezüst mediterrán térségbe történő beáramlásának volt betudható), majd a Velence ellen, Kréta szigetéért folytatott hosszú háború (1645-1669) rendkívüli módon megnehezítette az Oszmán Birodalom gazdasági-pénzügyi helyzetét.

Mindeközben a közigazgatásbana korrupció, a klientúra-építés, valamint a szultánok és a különböző tisztségviselők, miniszterek (vezírek) vezetésre való alkalmatlansága politikai instabilitáshoz vezetett. Ráadásul az egymást keresztező hatalmi törekvések is jelentősen hozzájárultak a központi hatalom meggyengüléséhez, és a válságtényezők együttesen a hárem befolyásának növekedését, és az ún. Nők Szultanátusának megalakulását eredményezték, amelynek hatalma az 17. század közepén érte el csúcspontját.

A Konstantinápolyban akkoriban uralkodó fejetlenség könnyen tetten érhető néhány számadat megvizsgálásával. A 17. század folyamán kétszer annyi szultán uralkodott, mint az 16. században, és a katonák száma is megduplázódott 1595 és 1652 között. Csupán az 1640 és 1656 közötti időszakban a fizetett tisztségviselők száma 60 ezerről 100 ezerre nőtt, 1644 és 1656 között pedig 18 nagyvezírtett szert a legfelsőbb kormánytisztségekre, valamint ugyanennyi kapudán pasa (tengernagy) jutott el a flotta élére. Ez meglehetősen magas szám, főként, ha figyelembe vesszük, hogy a birodalom virágkorában Hayreddin Babarossa 1533-tól 1546-ig állt a flotta élén, Ibrahim pasa pedig 1523-tól 1536-ig kormányozta nagyvezírként a birodalmat.

A történészek szerint az Ibrahim pasa erőszakos halála körüli időkre vezethető vissza a hárem megerősödése. Érdekesség, hogy az eset éppen az Oszmán kardját viselő uralkodók között leginkább nagyra becsült és tisztelt I. Szulejmán (1521–1566) uralkodásának idején történt, akit a törökök al-Kanuni, azaz a Törvényhozó, az európaiak pedig a Nagy, valamint Dicsőséges néven emlegettek. Egy nagy formátumú uralkodónak is lehetnek azonban gyengeségei.

Szulejmán számára a gyenge pontot egy rutén származású, kislányos külsejű hölgy, Hürrem jelentette. Az eredetileg Alexandra névre keresztelt Hürrem egy ortodox pópa lányaként látta meg a napvilágot, majd később Rokszolána néven vált ismertté a nyugati szalonokban. Ez az alacsony termetű, figyelemre méltó idomokkal rendelkező varázslatos alattvaló már nagyon fiatalon a hárem tagja lett, miután – feltehetőleg tekintélyes összegekért – megvásárolták a rabló tatároktól.

A háremben Hürrem elsajátította az ének, a tánc és – ártatlansága virágának elvesztése nélkül, amelyet csak a szultán, Isten földi helytartója szakíthatott le – a szerelem művészetét is. Hürrem az iszlám vallás tanításaival is megismerkedett, anélkül, hogy a Próféta követőjévé vált volna. A szultán ágyasai eredendően szolgák voltak, és kizárólag az anyasággal válhattak szabad nőkké, a házasság ugyanis önmagában nem volt elegendő feltétel. Szulejmánt azonban – aki akkoriban már két gyermek apja volt – azonnal rabul ejtette Hürrem szépsége, így a lánynak nem kellett tartania az örökös szolgaságtól. Az uralkodó annyira beleszeretett, hogy egész életében hű maradt hozzá.

Az oszmán történelem során több alkalommal előfordult, hogy a nők voltak kénytelenek helytállni a szultán helyett, főleg az uralkodó távolléte idején. Már a görög Nilüfer is kiválóan kormányozta a birodalmat, mialatt hitvese, a második oszmán szultán, Orhan háborúzott. Az a fajta befolyás azonban, amely a 16. századtól Rokszolána és az őt követő szultánák élveztek, teljesen újszerűnek számított. Az Északkelet-Európából érkezett Hürrem rendelkezéseinek egyike az volt, hogy a háremet költöztessék át Isztambul szívéből a Topkapiba, a Szeráj néven is emlegetett birodalmi palotába, amely éves szinten egymagában felemésztette a birodalom adóbevételeinek mintegy 25%-át.

A hárem átköltözésével – ahol IV. Mehmet idejében (1648–87) a nők száma meghaladta a kétezret (beleértve a kiszolgáló személyzetet is, akik ugyan nem voltak ágyasok, de szépségük alapján válogatták őket) – soha nem látott mértékben fonódott össze a politikai hatalom központja és az uralkodó magánélete. Vélhetően maga Ibrahim nagyvezír, a 16. század egyik legnagyobb hatalmú vezetője is Hürrem és befolyásos környezete akaratának áldozata lett.

Amikor Rokszolána világra hozta Szelimet, fiú örökössel ajándékozva meg ezzel a szultánt, öldöklő versengés vette kezdetét közte és Gülbahar, Szulejmán másik felesége között. Mindkettejüknek sikerült a haseki szultána, azaz a – szultán számára – fiú örököst világra hozó feleség előkelő rangjára emelkedni. A rivalizálás ebben az esetben azonban nem a szokásos női féltékenységre vezethető vissza, az oszmán hagyományok szerint a trónutódlás ugyanis – ellentétben az európai monarchiák nagy részében kialakult gyakorlattal – nem automatikusan az elsőszülött fiút illette, hanem azt, aki a legnagyobb hatalommal rendelkező érdekcsoport támogatását élvezve letörte testvérei aspirációit.

A hagyomány szerint amint valamelyik fél hivatalosan is megszerezte a hatalmat, az első legyőzötteket selyemhurokkal fojtották meg, a „királyi” vér kiontása ugyanis szentségtörésnek számított. Mindez arra szolgált, hogy elhárítsák a többi legitim trónkövetelő – testvérek, mostohatestvérek, nagybácsik, unokatestvérek és unokaöccsök – várható puccskísérleteit. Riválisa felett aratott győzelmével az egyik haseki szultána tehát – a hatalom mellett – egyik gyermeke túlélését is biztosította.

A birodalmi hierarchiában egy nő által betölthető legmagasabb pozíció az anyaszultána,vagy ahogy a 16. század közepétől nevezték, a válide szultána rangja volt. Feladata nemcsak arra szorítkozott, hogy a háremben fegyelmet tartson, hanem a birodalom irányításában is elsődleges szerepet kapott, főként, ha az új szultán még nem volt nagykorú.

Az első nő, akit hivatalosan is kitüntettek a válide címmel, II. Szelim felesége, Nurbanu volt, aki eredetileg Cecíllia névvel látta meg a napvilágot egy velencei patrícius, Niccoló Venier, Párosz ura és Violante Baffo házasságon kívül született gyermekeként. Amikor Hayreddin Babarossa 1537-ben elfoglalta Párosz szigetét, a tizenkét év körüli kislány fogságba esett, és ajándékként Szulejmán elé vitték, aki pedig fiának, a leendő II. Szelim szultánnak (1566–1574) ajándékozta. Miután a herceg kedvencévé vált, Cecília felvette a Nurbanu nevet, 1546 júliusában egy fiúgyermeknek adott életet, és áttért az iszlám hitre.

A kor velencei diplomatái, a bailók, többször utaltak rá, hogy Nurbanunak hatalmas befolyása volt az oszmán politikára, és tekintélyét anyaszultánaként is megtartotta. Amikor III. Murád trónra lépett (1574), a velencei származású válide szultána továbbra is erős kézzel fogta a gyeplőt, és tanácsokkal látta el fiát minden politikai döntés során. Ami a külkapcsolatokat illeti, amennyire csak lehetett, igyekezett elkerülni az összetűzéseket a Velencei Köztársasággal, azonban Ciprus megszállását és a lepantói csatát nem tudta megakadályozni.

A sorsdöntő csatát követően azonban döntő szerepet játszott az 1573. március 7-én, Velence és Konstantinápoly között köttetett békeszerződés tető alá hozásában. Velencén kívül több olasz városállammal is kapcsolatban állt, amelyek mindegyike nagyhatalmú partnerként és közvetítőként tekintett rá. 1580-ban Medici Katalin, III. Henrik francia király édesanyja is hozzá fordult, hogy közbenjárását kérje a két ország között lejáró egyezmények megújításában. Befolyása azonban élete utolsó éveiben – az udvari intrikáknak és féltékenységnek köszönhetően – nagymértékben csökkent.

Az utolsó nagy formátumú válide szultána a görög származású Kösem (eredeti nevén Anasztázia), I. Ahmed (1603-1617), III. Mehmed fiának felesége volt. Kösemnek sikerült sógora, Musztafa örökösödését feltételekhez kötnie, miközben a korrupciót és saját személyes befolyását kihasználva biztosította a túlélést fiai, Ibrahim és Murád számára. Bár 1603-ban eltörölték a testvérgyilkossági törvényt, fennállt a veszélye, hogy újra bevezetik, ami könnyedén a nemzetség eltűnéséhez vezethetett volna. Ráadásul még mindenkiben élénken élt III. Mehmed 1595-ös trónra kerülésének emléke, amikor is 19 trónvárományos holttestét vitték el a palotából, akik a testvérgyilkosság áldozatai lettek.

I. Ibrahim trónra lépésével (1640) az Oszmán Birodalom történetének egyik legőrültebb uralkodója vette át a hatalmat. A különféle elmezavarok, amelyek számos herceget és szultánt gyötörtek II. Szelimtől kezdve (akinek állandó jelzője a Korhely, azaz részeges, iszákos volt) sokkal inkább a folyamatos és embertelen udvari rivalizálással, mintsem a vérfrissítés hiányával voltak magyarázhatók.

Szemben a nyugati királyságokkal, amelyekben a házasságok elsősorban a szűk királyi családon belül köttettek, az oszmán uralkodókat csak némi túlzással lehet töröknek nevezni: a legkülönfélébb helyekről érkező feleségek mindig hozzájárultak a család vérfrissítéséhez. Egy 20. század elején végzett kutatás szerint V. Mehmed (1909–1918) ereiben csak egymilliomod rész volt török vér.

I. Ibrahim elmozdítását és kivégzését követően (1648. augusztus 8.) kétségbeesett harc vette kezdetét Kösem és Turham Hatice, az új szultán, IV. Mehmed édesanyja között, amelyből az utóbbi válide szultána került ki győztesen. Kösem, I. Ibrahim és IV. Murad édesanyja örökre elvesztette hatalmát, és végül életét is fizetnie kellett. 1651-ben ruháitól és ékszereitől megfosztva, lábánál fogva vonszolták,majd egy baltára csavart kötéllel megfojtották. 1656. szeptember 15-én IV. Mehmed (1648–1687) – pontosabban anyja, Turhan Hatice – nagyvezírré nevezte ki az energikus Mehmet Köprülüt, miután kiderült, a szultán alkalmatlan a birodalom vezetésére. Ezzel több mint húszéves politikai konszolidáció vette kezdetét, és az Oszmán-ház presztízse helyreállt. Mindez – a birodalom történetében nem először – egy nő megfontolt, bölcs döntésének volt köszönhető.

Forrás.https://mult-kor.hu/