Az 55 éve elhunyt Horthy Miklóssal és az általa létrehozott politikai rendszerrel szemben támasztott egyik leggyakoribb kifogás ma is az úgynevezett antiszemitizmus kérdése. Erről viszont teljesen más kép alakul ki, ha figyelembe vesszük a kor hazai és nemzetközi viszonyait is.

Horthy zsidóellenes beállítottságának egyik legfőbb bizonyítékaként az 1919 augusztusától kezdődő ellenforradalmi kurzus, illetve az ennek első hónapjait kísérő „fehérterror” antiszemita kilengéseinek eltűrését és bátorítását szokták emlegetni. Vitathatatlan, hogy a kommunista rémuralom bukását követő megtorlásnak voltak zsidó áldozatai, és a Nemzeti Hadsereg, valamint a tiszti különítmények számos vezetője táplált patologikus gyűlöletet a zsidók iránt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a magyarországi Tanácsköztársaság politikai elitjének túlnyomó többsége zsidó származású kommunistákból állt. A közvélemény jelentős része által az ország katonai és közigazgatási összeomlásáért – részben joggal – felelőssé tett „oktobristák”, az „őszirózsás forradalomnak” nevezett polgári liberális hatalomátvétel előkészítői és végrehajtói között is szép számmal találunk zsidókat. A vörösterror által halálra rémített keresztény középosztály legjellemzőbb életérzése 1919–20-ban az elárultság és becsapottság volt. Általános közvélekedéssé vált, hogy az országot „valakik” tudatosan, titokban szervezkedve tönkretették, a háborús fegyelmet aláásva kezükbe kaparintották, majd kísérletük kudarca után sorsára hagyták. E „valakik” szerepére pedig a forradalmakban vezető szerepet játszott képviselőik magas arányszáma miatt a zsidók „pályázhattak” a legeredményesebben. (1919 előtt a szabadkőművességet megszálló zsidók keresztényellenes és magyarellenes tevékenysége külön téma, erről bővebben lásd: Raffay Ernő Szabadkőművesek Trianon előtt és Harcoló szabadkőművesség című munkáit.)

A húszas évek első felében felcsapó antiszemita hullámot azonban súlyos hiba volna összekeverni a jó évtizeddel később erőre kapó, faji alapú, biológiai áltudományos elemeket féktelen demagógiával keverő irányzatokkal.

Szükség volt vasseprűre

A legtöbb antiszemita kilengést elkövető különítményesek mai szemmel számos elemében elfogadhatatlannak látszó erkölcsisége a mindaddig ismeretlenül kegyetlen és hosszú háborúban gyökerezett. Horthy maga sem tagadja emlékirataiban, hogy a „rendcsinálás” folyamán történtek súlyos, megengedhetetlen túlkapások, amelyeket azonban azzal magyaráz, hogy a kommunista diktatúra keltette káoszt csak „vasseprűvel” lehetett kiseperni. Katonatisztként mélységesen megvetette a „destruktív, defetista” pacifizmust és annak minden képviselőjét, s meggyőződése volt, hogy ezeket mindenestül el kell távolítani a magyar közéletből. Ugyanakkor – szintén a tiszti becsület törvényeinek engedelmeskedve – elutasította a válogatás nélküli, pusztán a bosszú vagy a gyilkolás öröme által táplált vérengzést is. (Érdekes – egyben a korszak sokszínű bonyolultságát illusztráló – epizód, hogy Prónay emlékirataiban talán csak egyetlen katonájáról, egy izraelita vallású tisztről beszél megvetően. Ám nem származása, hanem a megtorlás során tanúsított fékezhetetlen brutalitása miatt.)

A zsidótörvények

Horthy Miklóssal és az általa létrehozott politikai rendszerrel szemben támasztott egyik leggyakoribb kifogás, hogy Magyarországon született meg „Európa első zsidótörvénye”, amely alatt az 1920 szeptemberében elfogadott, az 1920. évi XXV. törvénycikket, közkeletűbb nevén a numerus clausus törvényt szokás érteni. A törvény szerint „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét”. A közkeletű vélekedéssel ellentétben tehát a jogszabályban egyrészt nem szerepel a „zsidó” kifejezés, másrészt nem maximális, hanem minimális arányokat határozott meg. Hogy ez a gyakorlatban mennyire korlátozta a zsidó származásúak lehetőségeit, máig vitatott. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a zsidó fiatalok által preferált szakok esetében ez is komoly megszorításokat jelentett. Az évtized folyamán hasonló korlátozásokat vezettek be – kimondottan a zsidókkal szemben – egyesült államokbeli egyetemeken (például Harvard, Columbia, Cornell, Yale, Boston University) és Kanada több felsőoktatási intézményében is.

A jogszabály ebben a formájában nyolc évig volt érvényben. 1928-ban Bethlen István kezdeményezésére az Országgyűlés módosította a törvényt, kivéve belőle a nemzetiségi számarányokra vonatkozó rendelkezéseket.

A harmincas években ismét felerősödtek az antiszemita törekvések, amelyek azonban ezúttal már kifejezetten a német nemzetiszocialista minta alapján, faji alapon, végső soron a teljes kiszorítás igényével léptek fel. Magyarországon is egyre gyakrabban hangzottak el a nürnbergi törvényekhez hasonló jogfosztó intézkedéseket követelő hangok. Ezeknek azonban a politikai elit – élén a kormányzóval – hosszú ideig ellenállt, ám 1938-ban bevezették az első, 1939-ben a már származási és nem vallási szempontok alapján rendelkező második, 1941-ben a „biológiai fajvédelem” szempontjait érvényesítő harmadik, majd 1942-ben a tulajdonjogi tilalmakat is tartalmazó negyedik zsidótörvényt. Tény, hogy a kormányzó mind a négy jogszabályt aláírta, ugyanakkor már 1939 elején a készülő második jogkorlátozó szabály rendelkezéseit is „embertelennek és megengedhetetlennek” minősítette a brit nagykövettel beszélgetve. Czettler Antal emlékiratai szerint Horthy meg szerette volna tagadni a törvény szentesítését, ám erről épp a nácibarátsággal semmiképp sem vádolható Bethlen István beszélte le.

A volt miniszterelnök meglátása szerint ugyanis a zsidótörvények visszautasításával a kormányzó végképp felbőszítette volna a Harmadik Birodalmat. Az ominózus jogszabá­lyok aláírását máig számos történész az egykori államfő legelítélendőbb lépései közé sorolja. E vélemények megfogalmazói azonban rendszerint nem veszik kellő súllyal számításba, hogy a Németország vezette koalíció nemcsak hatalmi, hanem – legalábbis Hitlernek és híveinek elképzelései szerint – világnézeti szövetség is volt.

A nemzetiszocialista ideológiának pedig aligha volt fontosabb sarokköve, mint a szigorú antiszemitizmus.

A Führer ennek jegyében minden partnerétől elvárta, hogy a „zsidókérdés megoldásában” kövesse az ő példáját. E „versenyben” – mint azt a német külügy számos esetben az orrunk alá is dörgölte – Budapest mindvégig sereghajtónak számított. Romániában egy évvel korábban, 1940-ben származási alapra helyezték a zsidótörvényt, s ezzel párhuzamosan olyan ingatlantulajdonlási és hivatási korlátozásokat és tiltásokat vezettek be, amelyekre hazánk csak 1942-ben vagy még akkor sem szánta el magát, Ion Antonescu diktátor elsők között hozatott létre az akkori Romániá­ban koncentrációs táborokat, ahol 1941-től kezdődően (!) mintegy 450 ezer zsidót gyilkoltak meg. A szlovák Zsidó kódex már 1941-ben – gyakorlatilag a nürnbergi törvények mintájára – a zsidóság teljes kirekesztéséről, lakhely-változtatási tilalmáról és vagyonának elkobzásáról rendelkezett.

A holokauszt

1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg. Ezzel az ország elvesztette tényleges szuverenitását, és kiszolgáltatottá vált Berlin törekvéseinek. Bírálói szerint Horthynak ezen a ponton le kellett volna mondania, hogy ne „legitimálja” a megszállást. A kormányzó szándéka minden kétséget kizáróan nem is ez volt – még ha a társadalom egy részében valóban hamis biztonságérzetet keltett is hivatalban maradása.

Az államfő végig abban reménykedett, hogy posztján maradva képes lesz megakadályozni az ország teljes körű nemzetiszocialista átalakítását és a zsidóság elhurcolását. Hagyományos európai civilizációban szocializálódott emberként nem tudta elképzelni, hogy a németek gyakorlatilag házi őrizetbe helyezzék és a közéletből kiiktassák egy „fegyverbarát” ország első emberét. Várakozásaival ellentétben 1944 tavaszán pontosan ez történt. Tiltakozásul Horthy lemondott a törvények előzetes szentesítési jogáról – nem akarta tehetetlen bábként nevét adni az embertelen intézkedésekhez.

A kormányzónak a megszállás ideje alatt csak a fővárosban és környékén zajló eseményekre volt némi ráhatása. Nem véletlen, hogy a deportálásokat nem a vasúti csomópontként működő Budapesten kezdték – ahol pedig néhány nap alatt végeztek is volna a „zsidótlanítással” –, hanem az ország távoli pontjairól haladtak a központi területek felé. Júliusban került volna sorra a fővárosi gettó kiürítése. Az államfő Budapestre rendelte a hozzá hű Koszorús Ferenc vezetése alatt álló esztergomi páncélos hadosztályt, és megtiltotta a zsidók deportálását. Nota bene: ha tiltakozásul a megszállás ellen márciusban lemond – miként bírálói szerint tennie kellett volna –, akkor erre nem lett volna lehetősége.

A kormányzóra emlékeznek

Budapesten február 18-án, délelőtt 10 órakor a Horthy Miklós Társaság a kormányzó halálának 55. évfordulója alkalmából ökumenikus megemlékezést tart lovagrendek, hagyományőrző katonai alakulatok, tengerészek és repülősök, valamint más szervezetek részvételével. Az esemény helyszíne: Belvárosi Főplébániatemplom (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Március 15-e téren).