Önök kasztráltatnák a gyermeküket csak azért, hogy szerencsét próbálhasson a színház világában? Ma már biztosan nem, de volt idő, amikor évszázadokon keresztül több ezer család számára ez jelentette a kitörést a nyomorból: az 1700-as évek operaközönsége bolondult a nőies hangú énekesekért. Csakhogy a csillogás itt sem volt garantált minden „angyali hangú” férfinak: kevesen futottak be olyan kivételes karriert, mint ami Carlo Broschinak, alias Farinellinek, a XVIII. század ünnepelt énekesének kijutott. A kasztráltak többségére ugyanis nagyon nehéz élet várt.

Földre szállt angyalok

A rituális kasztráció a görögtől kezdve a föníciain keresztül a babiloniig számos antik civilizációban volt elterjedt eljárás. Létezett a nőtlenséget, s ezáltal az Isten iránti feltétlen tiszteletet és teljes odaadást biztosító autokasztráció is; az egyik legismertebb öncsonkító a Kr. u. II–III. században élt keresztény filozófus, Órigenész volt.

A kasztrált templomi énekesek az ellenreformáció idején tűntek fel Itáliában. Első képviselőjük, a Spanyolországból érkezett Francisco Torres 1562. május 20-án csatlakozott a Sixtus-kápolna kórusához. Őt követte valamivel később – testvérével és unokaöccsével egyetemben – Francisco Soto de Langa.

Spanyolországban az 1400-as évek végén, az arab uralom után is rengeteg eunuch élt, akiket addigra már egy ideje a keresztény szertartásrendnek megfelelően alkalmaztak. Franciscót és társait azért hívták Rómába, hogy az énekes liturgiák során szenteknek és hősöknek kölcsönözzék a hangjukat. Ez a szerepkör nem illett az addig alkalmazott gyermekhangokhoz, a szerzetesek hangszínéhez, a falzettek vagy éppen az egyházi kórusokból 1630-ban kitiltott nők vékony hangjához. A kórusvezetők „angyali hangok” megszólaltatására törekedtek, és az angyalok, mint tudjuk, nemtelenek.

„Éljen a kés!”

Az 1600-as évek elején Itáliában opera néven új előadóműfaj született, amely néhány évtizeden belül Európa-szerte rendkívüli népszerűségre tett szert. Az operákban megjelenített erős érzelmek, a heroikus szereplők és az olyan különleges hatást keltő elemek, mint például a kasztrált énekesek hangjának együttes hatása adta a műfaj sikerének kulcsát. Az opera, ahogy az egész barokk művészet, imádta a kontrasztokat, és a kasztráltak tökéletesen megfeleltek ennek az ideálnak.

A kristálytiszta gyermeki hang egy felnőtt férfi tüdőkapacitásával ötvözve olyan virtuozitást tett lehetővé, amely elbűvölte a közönséget. Senki nem botránkozott meg, ha az ókori mitológia vagy történelem királyai, hősei (a barokk opera kedvelt figurái) szoprán hangon szólaltak meg, vagy ha egy férfi női ruhákba öltözve lépett színpadra. Sőt, a közönség minden különleges rész után azt skandálta: „Éljen a kés!”

A fiúk a kecsegtető siker reményében a véres műtéten még pubertáskoruk előtt, 12-13 évesen estek át. Mivel a kasztrált énekesek olykor a mai rocksztárokhoz hasonló népszerűségre tettek szert, családok ezrei álltak sorban a helyi hentesnél (aki minden különösebb megrázkódtatás nélkül herélte ki a disznókat és a gyermekeket is), hogy meggátolják fiúgyermekeik mutálását.

A szülők a helyi pap véleménye és tanácsa alapján döntöttek a beavatkozásról. A Pápai Állam, a „kasztrálógyár” törvényei azonban hivatalosan csak egészségügyi okokból engedélyezték az eljárást. A gyerekeknek – mivel akkoriban az analfabetizmus még általános volt – egy X-szel kellett hitelesíteniük a nyilatkozatukat, miszerint ők súlyos sérülést szenvedtek, míg a szüleik a földeken dolgoztak. Legalább húsz olyan itáliai eset ismert, amikor disznóharapással magyarázták a műtét szükségességét.

Lehetséges, hogy a legendás operaénekes, Farinelli esetében is a sorsszerűnek beállított – és nem mellesleg sztenderdnek számító – lovasbalesettel indokolták a kasztrációt. A nyilvánvaló hazugsággal azt akarták elérni, hogy úgy tűnjön, mintha a gyerekek kérnék a beavatkozást. „A kisfiúnak jó hangja van, tehetséges, és nagy álma, hogy kasztrálják” – olvasható egy levéltárban őrzött kérvényben.

Előfordult, hogy a családoknak még pénzt is ajánlottak a beleegyezésükért. Ennek köszönhető, hogy a történészek körében korábban elterjedtté vált az a vélekedés, miszerint a nyomorgó, szűkölködő családok utolsó esélyét a szegénységből való kilábalásra sok esetben kasztrált fiaik karrierje jelentette, mint például a pistoiai dóm harangozója, Domenico Melani esetében, aki az 1600-as évek közepén hét fia közül négyet fektetett kés alá.

Mások szerint viszont árnyalni kell a képet, ugyanis számtalan példát találhatunk arra is, amikor a családi megfontolások nem játszhattak szerepet. Farinelli rokonsága, a pugliai Andriából származó Broschi család a jómódú helyi nemességhez tartozott. A pistoiai Cancellierik a város sokadik generációs bankárai voltak, ennek ellenére gondolkodás nélkül csonkíttatták meg a kis Felicét, aki a Sixtus-kápolna kórusából elindulva később számos európai udvarban fordult meg nagykövetként.

Éneklésre ítélve

A kasztráltak sorsa tehát – akár szegények, akár gazdagok voltak – nem a saját kezükben volt. „Ha most kiderülne, hogy apám csonkíttatott meg, ezzel a késsel ölném meg” – mondta az utolsó kasztráltak egyike, az 1902-ig a Sixtus-kápolna igazgatójaként tevékenykedő Domenico Mustafà. A kegyetlen beavatkozást, vérveszteséget és fertőzéseket túlélő gyerekek egyetlen lehetősége az énekesi karrier maradt. Kénytelenek voltak átköltözni a zenei központok valamelyikébe, Bolognába, Nápolyba, Velencébe, Firenzébe vagy Rómába, ám bárhová is mentek, kegyetlen versengésre számíthattak.

Itáliában, az 1700-as években évente legalább 4 ezer gyereket kasztráltak. Scarlini számításai szerint azonban csupán nagyjából minden tizedik fiú lett sikeres. Farinelli villámgyors karrierjének köszönhetően került be a történelemkönyvekbe: 1722-ben, 17 évesen megnyert egy többnapos színházi versenyt, ezzel férkőzött be a római közönség kegyeibe. Két évvel később a bécsi udvar virtuózaként tartották számon. 1727-ben Bolognában a kor ünnepelt sztárjával, Antonio Maria Bernacchival vetélkedett, 1734-ben pedig már Londonban kényeztette a közönségét.

Hangjának híre egészen a spanyol udvarig eljutott: Farnese Erzsébet, V. Fülöp király felesége 1737-ben meghallgatásra hívta őt. Az uralkodó depresszióban szenvedett, nem volt hajlandó borotválkozni, és a szobáját sem hagyta el. Farinelli hangja hallatán azonban új életre kelt. A király azt kérte, hogy az énekes többé ne lépjen fel a nyilvánosság előtt, cserébe hatalmas összeget és különféle hivatali pozíciókat ígért.

Farinelli a következő húsz évben Spanyolország egyik legmeghatározóbb alakja lett, akit befolyásos emberek halmoztak el ajándékaikkal annak reményében, hogy közbenjárásával elnyerhetik a király kegyeit. 1760-ban, Fülöp király utódja, VI. Ferdinánd halála után az énekes visszatért Bolognába, ahol a világtól elszigetelve, gyomorbántalmakkal küzdve, gúnyos karikatúrák célpontjaként halt meg 1782-ben.

A Farinellinél kevésbé tehetséges, szerényebb képességekkel megáldott kasztrált énekesekre azonban nehéz sors várt. Aki nem volt sikeres, annak egyházi pályafutással kellett beérnie. Sokan kisebb kápolnák kórusaihoz csatlakoztak, de többségüknek még ez sem adatott meg, és ők kénytelenek voltak egyéb megélhetési forrást keresni. 1720-ban Rómában működött egy olyan bordélyház – és valószínűleg nem ez volt az egyetlen –, amelyben a prostituáltak kizárólag kasztráltak voltak. Sokan közülük kerítőkké váltak.

Bár akkoriban még nem létezett pszichoanalízis, a gyerekkorban kasztrált fiúk nyilvánvalóan komoly mentális sérüléseket szenvedtek. Nem egy esetben mutatványosként, a természet tréfájaként tekintettek rájuk. A hírnévért a személyiségük elvesztésével fizettek: többé senki nem szólította őket a saját nevükön. A művésznevüket kaphatták operaszereplőkről (Siface), a pártfogójuk nevéről (Farinelli a jótevői, a nápolyi Farina család után kapta nevét), a születési helyükről (Senesino, Cortona), vagy saját nevük becézett alakjáról (Matteuccio, Farfallino, Giziello).

Egy barbár szokás végnapjai

Azonban a nagy karriert befutó énekesek is csak rövid ideig élvezhették a siker gyümölcseit, mivel lassú, de megállíthatatlan hanyatlás kezdődött e „műfajban”. A kasztráltak számára már az 1700-as években konkurenciát jelentettek a tenorok és a női szopránok, az egyre szélesebb körben terjedő felvilágosult eszmék hívei pedig barbár szokásnak tartották és mélyen elítélték a kasztrációt. Az utolsó nemzetközi sztár, a szeszélyes viselkedésű Giovanni Battista Velluti 1861-ben halt meg, abban az évben, amikor a frissen kikiáltott Olasz Királyságban betiltották a kasztrációt.

A kasztráltak utolsó fellegvára a Pápai Állam maradt, ahol valamikor minden elkezdődött. A pápák hosszú évszázadokon keresztül nagyban hozzájárultak a kegyetlen gyakorlat fennmaradásához. Amikor a Cortona művésznéven ismertté vált, kasztrációja ellenére nemzőképes Domenico Checchi 1680-ban házasodási kérelemmel fordult XI. Incéhez, a pápa eredményesebb csonkítást javasolva megtagadta a kérést.

XIV. Benedek 1750 körül rendszerint azzal érvelt a kasztráltak kórusokból történő kizárására irányuló javaslatokkal szemben, hogy ez hatalmas veszteséget jelentene az egyház számára, és akár még zendüléshez is vezethetne. A Vatikán magatartásában Róma Olaszországhoz csatolása (1870) sem eredményezett komoly változást. A gyakorlatnak végül X. Piusz pápa 1903. november 22-én kiadott rendelkezése vetett véget. A Vatikán utolsó kasztrált énekese, Alessandro Moreschi 1922-ben hunyt el.

Forrás:https://mult-kor.hu/