Nem Robin Hood magyar megfelelői voltak a betyárok: gyakran raboltak, gyilkoltak, sőt részt vettek etnikai tisztogatásokban is. Legnagyobb alakjaik a legszegényebb Csongrádból származtak.

"Nem akármilyen fattyú lehetett Bogár (Szabó) Imre, ha már húszesztendős korára kiérdemelte, hogy felakasszák!" - írta róla Körmendi Lajos, a betyár töténetét a 20. században feldolgozó író-újságíró. A betyár 150 évvel ezelőtti elfogása (1862. július 11.) és felakasztása (július 17.) között még egy hét sem telt el, Pest, Pilis és Solt vármegye rögtönítélő bírósága döntött az ügyében. "Betyáros természetével nem nagyon rítt ki a családból, hiszen az apja, a testvére és az unokatestvére is nagy örömét lelte a nyájak elhajtásában és más vidéken való eladásában" - tette hozzá Körmendi.

Bogár (Szabó) Imre, a híres alföldi betyár bejárta a Duna-Tisza-közét, a Dél-Alföldet, sőt még a Dunántúlon is rabolt, fosztogatott. Bár róla is elterjedt a legenda, hogy egyfajta magyar "Robin Hoodként" a gazdagok vagyonát vette el, és a szegényeket segítette, de ez aligha volt igaz. Akárcsak kortársa, Rózsa Sándor, ő is bűnöző volt, csak ő nem segédkezett a magyar szabadságharcban, így egyszerű rablóként végezték ki.

A népszerű történetírásban a betyárokat sokszor túlzottan pozitívan ítélik meg. Az osztrák önkényuralom idején a magyarság harcát jelenítették meg az osztrák zsandársággal szemben, száz évvel később, az államszocializmus idején pedig az osztályharcot, a szegényparasztság küzdelmét látták meg bennük.

Feltűnik a leghíresebb betyár

A valódi nevén Szabónak hívott betyár apja is útonálló volt tehát: őt a jászszentlászlói gazda, Szabó István lőtte fejbe. A Kiskunhalas környékén, Bócsán született Szabó szűkebb hazája nem volt ismeretlen Rózsa Sándor előtt sem: itt, a környéken, Balotaszálláson követte el első tolvajlásait a leghíresebb betyár.

Rózsa Sándor karrierje hasonlóan kezdődött Bogáréhoz: már ő is egy "lókötő" fiaként látta meg a napvilágot 1813-ban, Röszkén. Az ő apját még kiskorában felkötötték. Rózsa Sándor azonban nem egyszerű rablógyilkosként halt meg: a politika, a történelem furcsa fintora, hogy jóllehet több embert megölt, és közel hatvan súlyosabb bűncselekményt jegyeztek fel a neve mellé, sokszor el is fogták, kivégezni egyszer sem merték. Különösen 1857-ben vigyáztak, nehogy túl súlyos legyen az ítélet, hiszen ekkorra már a magyar szabadságküzdelmek szimbólumává vált Rózsa Sándor. Az 1848/49-es szabadságharcban ugyanis rövid ideig részt vett a szabadcsapatával.

Az életrajzi adatoknál róla unalmasabban és vontatottabban csak az 1971-ben készült tévésorozat szólt, pedig változatos életét nagy íróink is megörökítették. Végül is a modern időkben Hofi Géza paródiái tették fogyaszthatóvá Rózsa Sándort. "Sőőndörként" emlegette őt a humorista, amikor az Oszter Sándor főszereplésével készült filmet parodizálta.

A "betyársereg" és a csendőrség élet-halál harcot vívott egymással az 1850-es években. Az osztrák csendőrség joghatóságát ugyanis ezekben az években, a legsötétebb Habsburg-elnyomás Bach-korszakában terjesztették ki Magyarországra. Nálunk is meghonosították a csendőrséget, amely kezdetben magyarüldözéssel, vagyis a magyar hazafiak elfogásával foglalkozott, majd 1852-ben kifejezetten a betyárokra állították rá a vidéki, falusi-tanyasi területeket ellenőrző zsandárokat. (A testület dicstelen története 1944-45-ben, a zsidóüldözésben való könyörtelen fellépéssel ért véget, 1945-ben oszlatták fel a félkatonai szervezetet.)

Rózsa Sándor, az etnikai tisztogató

De a betyárokat sem kellett félteni: Rózsa Sándor 1848-49-es tevékenységéről általában csak annyit jegyeznek meg, hogy szabadcsapatával hősiesen küzdött a magyar oldalon, elsősorban a szerb felkelők ellen. Ám ne valamiféle jóravaló második világháborús "Piszkos 12"-t képzeljünk el! Rózsa Sándorék iszonyatos vérfürdőt rendeztek a nemzetiségi területeken. A szabadcsapatot végül egy ilyen mészárlás után oszlatták fel 1848 novemberében, amikor a Krassó megyei Ezeres község román lakosait kifosztották, és közülük egyes források szerint 36-ot megöltek.

Nyilván történészeinknek lesz még feladatuk abban, hogy Kossuth Lajos felelősségét tisztázzák Rózsa Sándorral kapcsolatban. Az több kötetben is olvasható, hogy menlevelet adott 1848 októberében, Hódmezővásárhelyen (a betyárok egyik központjában) a szabadcsapat vezérének. Ám érdekes, hogy az etnikai tisztogatás gondolata Kossuthtól sem állhatott távol: Vetter Antal vezérőrnagynak ezt írta például a szerbek elleni hadműveletről 1848 novemberében: "a harc, mely ellenök egész kérlelhetetlenséggel megindítandó, csak a kiirtásnak, a kipusztításnak a harca lehet. Ha Isten győzelmet ad szent ügyünk mellett kivont fegyvereinknek, s a hálátlan faj razirozva leend (...) E faj számára a nincs kegyelem! Istennél a kegyelem!" - írta Kossuth, aki a "fajon" anépet, nemzetiséget értett ekkoriban. 

Csongrádból jött a legtöbb betyár

Rózsa Sándor tehát tényleg nem egyszerű bűnöző volt. Már Kempen altábornagy, az osztrák önkényuralmat szolgáló csendőrség főnöke is megjegyezte Albrecht főhercegnek Bécsben, hogy 1849 után "már nem lehet őt mint közönséges rablót üldözni". (A délszláv háború után bujkáló háborús bűnösökhez hasonlóan rejtegethették Rózsa Sándort is az Alföldön sokáig.)

A főbetyár 1878-ban, börtönben halt meg, miután újra és újra bűncselekményeket követett el. Egy alkalommal úgy rabolt ki egy vasúti szerelvényt, hogy felszedte a síneket bandájával. Ám a vonat katonákat is szállított, akik megsebesítették az idősödő vezérbetyárt is, társai közül pedig többet megöltek. Így elfogták Rózsa Sándort, és többé már nem szabadult, gümőkórban halt meg Szamosújváron, a hírhedt börtönben.

Rózsa Sándor vagy Bogár Imre bűnözők gyermekeként került a betyárvilágba. Persze nemcsak ez volt a bekerülés lehetséges útja. Szerelmi csalódás, kisebb bűncselekmények elkövetése és más egyéni balsikerek vezettek a legtöbbször a törvényenkívüliség felé.

Az azonban nem lehet véletlen, hogy a Dél-Alföldön a legtöbb betyár Csongrádból származott - akárcsak a röszkei születésű Rózsa Sándor. Erre a legalaposabb magyarázatot Szabó Ferenc A dél-alföldi betyárvilág című kötete adja. A környéken a legnehezebb helyzetben ugyanis ez a megye volt. Elaprózott birtokok, sokszor hatalmas uradalmak zárták el a parasztok elől a saját föld szerzését. Különösen torz volt a birtokszerkezet Hódmezővásárhelyen, ahol a XIX. elején már közel 30 ezren laktak, de a földek többsége nem a parasztoké volt, hanem az uradalmaké. Ami föld pedig a település lakóinak jutott, az távol, a messzi határban feküdt, legfeljebb szilajpásztorkodásra volt alkalmas, nem mindennapi földművelésre.

A szilajpásztorkodás azonban a legszegényebb rétegek sajátja volt, zsellérek, birtokukat vesztett parasztok vagy más okból üldözöttek, katonaszökevények, kisebb bűncselekmények elkövetői, családtalan, számkivetett férfiak álltak be pásztornak. További gondot jelentett, hogy Csongrádban is megindult közben a parasztságon belüli differenciálódás, vagyis az 1840-es években sok gazdag település megváltotta magát a jobbágyi terhek alól. Így a gazdagabbak sokszor más parasztokat fogadtak fel cselédnek, béresnek, szolgálólánynak. Ez Szabó Ferenc szerint az agrárium amerikai típusú fejlődését hordozta magában a reformkor idején.

Csongrád is differenciálódott, az egyre több szegényt eltartani alig képes társadalmát ráadásul szinte minden oldalról gazdagabb környék övezte. Nem véletlen, hogy Rózsa Sándor a makói (ekkor még Csanád megyei) csendbiztost ölte meg, hiszen az egy gazdag szőlő- és hagymatermesztő város volt akkor. A gazdagabb Békés, Csanád és részben Arad megye kiváló terepként szolgált a zsákmányolásra, hiszen ezeknek a megyéknek a külterületei olyan nagyvárosokat láttak el, mint Nagyvárad, Arad és Temesvár. 

Békés és Csongrád között, a szegény csongrádi pásztorok és a letelepült, földműveléssel és részben háziiparral foglalkozó békési városok között több mint száz éve folyt ekkor már a küzdelem. A csongrádi betyárok számára különösen ígéretes célpontoknak bizonyultak a gazdag szlovák települések: Szarvas és Tótkomlós például.

Ám ez elsősorban nem nemzetiségi küzdelem volt, hiszen Wellmann Imre írja le, hogy már 1744-ben ráeresztették az éppen betelepített Orosházára (németek és magyarok érkeztek ide) az állatcsordákat a közelben tanyázó pásztorok. Akkor még egy nagy sátorváros volt Orosháza, a betelepítés abban az évben kezdődött a Tolna megyei Zombáról. A gulyát pedig éjjel hajtották rá a sátrakra a társadalom számkivetettjeiként élő pásztorok. 1744 után egyre rosszabb lett a helyzet: a szilajpásztorkodás a terjeszkedő földművesek miatt egyre kisebb területre szorult vissza, így még kevesebb pásztorra lett szükség, s egyre szaporodtak az útonállók, betyárok. Az alföldi útonállásnak tehát valóban voltak az egyéni balsors mellett komoly gazdasági és társadalmi magyarázatai is.