"Úgy érzem mintha egy sötét szobába vezető ajtót nyitnék, ahol még sohasem jártam és nem tudom mi van mögötte" – ezekkel a szavakkal kommentálta Hitler a Szovjetunió megtámadását. Jelen esetben jól ítélte meg a helyzetet, mégis a hadjárat mellett döntött. 70 éve, 1941. június 22-én hajnali 3 óra 15 perckor tüzérségi össztűzzel, bombázó repülőgépek százainak bevetésével, majd 3500 kilométeres arcvonalon 153 német és 29 szövetséges hadosztály támadásba lendültével a hitleri Németország hadüzenet nélküli háborút indított a Szovjetunió ellen, ezzel új szakaszába lépett az 1939. szeptember 1-jén kirobbant II. világháború. A hadjárat teljesen különbözött az addig megszokottaktól, nemcsak a Blitzkrieg, de a legyőzhetetlenségi mítosz végét is jelentette.

A terv

Az elképzelést tekintve a már jól bevált Blitzkrieg taktikájára épült a tervezés, így a légierő hathatós támogatása mellett a döntő szerepet itt is a páncélosok játszották. Az 1940. december 18-án kiadott 21. számú hadműveleti utasítás szerint az orosz hadsereg zömét merész hadműveletekkel kellett megsemmisíteni. Első fázisban a páncélos ékek feladata volt áttörni a védelmet, majd az ellenséges területre mélyen benyomulva elvágni az utánpótlási vonalakat, és bekeríteni a szovjet seregeket. Második fázisban a már központi irányítás nélküli egységek maradék ellenállását kellett a gyalogságnak felmorzsolni.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy 300-400 km-es mélységben benyomulva megsemmisítik a szovjet főcsoportosításokat. Eleinte a páncélos és gépesített egységek napi mozgási ütemét 40-50 km-ben határozták meg, majd ezt felemelték 80-90 km-re. Értelemszerűen az elképzelés gyakorlati kivitelezhetősége az irreális kategóriába tartozott. Már Ausztria megszállásánál is a páncélosok 30%-a mozgásképtelenné vált, a lengyel és francia hadjáratnál pedig az üzemanyag normákat számolták el, így a páncélosok kénytelenek voltak megállni. Ehhez képest Halder vezérkari főnök 1941. január 29-én a következőket jegyezte fel: "Bevetni az összes rendelkezésre álló egységet … sebesség, nem szabad megállni … meg kell növelni a gépesített alakulatok számát."

Magától adódik kérdés: nem tanultak semmit a nagy elődök példáiból? A válasz annak ellenére nem, hogy tanulmányozták a történelmi előképeket. Az intő jelek ellenére a Führer hajthatatlan volt, egyfajta keresztes hadjáratként fogta fel a bolsevizmus elleni harcot. Alábecsülte az ellenfelet, mind faji, mind technikai értelemben: „Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt építmény összeomlik.” A kocka el volt vetve, ezzel gyakorlatilag a szőnyeg alá söpörtek minden a tervezés során előkerülő problémát. Pedig a vezérkarból többen kifejezték aggályaikat a hadjárattal kapcsolatban, de mindhiába. A hadtáp szolgálat emberei 1940 novemberében úgy becsülték, hogy kb. 600 km hosszan tudják biztosítani az ellátást, ezzel szemben a stratégák 1750 km-el kalkuláltak.

Von Kluge (4. hadsereg parancsnoka) szerint az orosz katonák vérében van a harc, kitartásuk pedig a legnehezebb helyzetekben is példamutató. Ezt ellensúlyozandó elrendelte, hogy a kiképzés során a fizikai állóképesség élvezze a legfőbb prioritást. Fokozottan kellett még gyakorolni a közelharcot, valamint az éjszaki támadásra történő felkészülést. Nézeteltérés alakult ki a légierő és a szárazföldi erők vezetése közt a tervezés során. A problémát az jelentette, hogy a Luftwaffe – akárcsak a nyugati hadjáratnál - magának követelte az elsőséget a támadásnál. Az ok mindkét haderőnemnél azonos volt, a meglepetés nyújtotta előnyt egyik sem akarta átengedi a másiknak. Végül a szárazföldi erők élveztek prioritást, és három támadási irányt jelöltek ki: észak, közép, dél.

Jónéhány kérdéssel lehetne foglalkozni a hadművelettel kapcsolatban, most kettőt emelnénk ki. Egyrészt Sztálin lépéseit a támadást megelőző hónapokban, másrészt, hogy a német katonák miként viszonyultak a Szovjetunió megtámadásához és ehhez kapcsolódóan a komisszárparancshoz.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy a német támadás meglepetésszerű volt, ekkora haderő összevonását ugyanis nem lehetett észrevétlenül végrehajtani. A szovjetek 1941 januárja és márciusa között 15-20-szor annyi kémet fogtak el, mint az előző év azonos időszakában. A készülő offenzíváról diplomácia csatornákon keresztül is értesítették a szovjet vezetést. A tények alapján azt sem mondhatjuk, hogy nem készültek a háborúra. Nem véletlen, hogy a határ menti körzetekbe május-június folyamán - ez tudatos koncepció volt a megnemtámadási egyezmény óta - újabb egységeket vezényeltek. Ennek tudatában nehezen érthetőek azok a katasztrofális vereségek, amelyeket elszenvedtek az első hónapokban. A válasz Sztálin hibás helyzetértékelésben keresendő, aki úgy gondolta, hogy a Wehrmacht csak egyetlen frontszakaszon - délen - indít majd támadást a gazdasági erőforrások megszerzéséért, ráadásul nem 1941-ben.

Hubert Becker hadnagy visszaemlékezésének segítségével könnyen megérthetjük, hogy a katonák többsége miként viszonyult a Szovjetunió megtámadásához és a komisszárparancshoz: „Senki nem értette, az Oroszország elleni hadjáratra hogy kerülhetett sor. De parancs volt, és katonaként a parancsokat legjobb képességem szerint kellett végrehajtanom. Az állam eszköze vagyok, és meg kell tennem a kötelességemet. Soha nem éreztük, hogy a katonákat rossz célra használják fel. Hittük, német katonaként a hazánkat védelmezzük, nem számít hol vagyunk….Egy nap parancsot kaptam, hogy menni kell. Senki nem tagadta meg a parancs teljesítését.”

http://mult-kor.hu/20110622_hetven_eve_indult_a_barbarossahadmuvelet