Gazdasági ösztönzést eredményezett az orenburgi gigavállalkozásban való részvételünk, de ez a gázipari beruházás is hitelből készült, amely hozzájárult a rendszerváltás évének 20 milliárd dolláros államadósságához - többek között ez is megtudható Kóthy Judit és Topits Judit közös alkotásából, a szombaton az Uránia filmszínházban bemutatott Az Óriás. Magyarok az orenburgi gáztávvezeték építésén című dokumentumfilmjéből.

Magyarország energiagazdálkodásában 1960 után jutottak jelentős szerephez a szénhidrogének, a szerkezetváltást pedig az Alföldön feltárt hazai földgázkészletek alapozták meg. A bő két évtized alatt kiépült infrastruktúra után a lakossági és az ipari felhasználás rohamosan növekedett, ezért korparanccsá vált, hogy az energiaéhségét importból kell fedezni – hallhattuk a film bevezetőjében.

A világgazdaságban végbement változások, az 1973-as olajárrobbanás miatt a szovjet import olaj ára is megugrott, így a KGST tagországok – a Szovjetunióval az élen – belátták, hogy a meredeken növekvő kőolajfelhasználás egy részét földgázzal lehetne kiváltani. Felgyorsultak az orenburgi gáztávvezeték építéséről évek óta húzódó tárgyalások, de a beruházás részletei teljesen kidolgozatlanok voltak, amikor 1974 nyarán Szófiában aláírták az általános egyezményt.

„A különböző kényes kérdésekre ezért csak itt, az építkezés során derült fény" – mondta el a gáztávvezeték egyes állomásait a film kedvéért újra felkereső Placskó József gázmérnök. A megállapodás szerint Orenburgtól a Szovjetunió nyugati határáig húzódó 2750 km-es nyomvonalat öt szakaszra tagolták, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és az NDK azonos értékű részt vállalt az építésből és a finanszírozásból, a Szovjetunió pedig kötelezte magát, hogy a résztvevő országoknak 20 éven keresztül évi 2,8 milliárd köbméter gázt szállít.

A gázóriás kifejezés nem túlzó, mivel Európában nem épült még ilyen nagy és ekkora kapacitású gázvezeték, a KGST országok között pedig nem volt még példa ilyen horderejű együttműködésre – tudhattuk meg a filmből. Magyar részről a Petrolkémiai Beruházási Vállalat, közkeletű nevén a Petrolber kapta a fővállalkozói megbízást. A magyaroknak eredetileg a hármas szakaszt jelölték ki, hazánktól 1000-1500 kilométerre, de két hónappal a munkálatok tényleges megkezdése előtt a szovjet fél váratlan ajánlatot tett: építsük meg inkább a hozzánk legközelebbi ötös szakaszt.

„A 22 kompresszorállomás közül ez fekszik a legszebb helyen, de a kivitelezés szempontjából ez volt a legnehezebb” – mondta el az orenburgi beruházás első számú vezetője, Placskó József a legtávolabbi magyar munkaállomás, Guszjátyin építésével kapcsolatban, mivel a szovjet tervezők hibája miatt tízszer annyi, körülbelül egymillió köbméternyi földet kellett megmozgatni. Az állomások közül huszonegy technológiailag egyformán néz ki: hét 10 megawattos egység, hozzá pedig kisegítő létesítmények tartoznak. Mivel az első az orenburgi volt, ott nagyobb kompresszorkapacitást kellett kiépíteni; a kompresszorok feladata a gáznyomás megemelése volt 140 kilométerenként, majd annak továbbszállítása a következő állomásig.

Mivel a gáz Franciaországig, illetve egy leágazás után Olaszország irányába ment, a gázvezeték megépítéséhez egyben a Nyugatnak is érdeke fűződött – mondta Placskó József. Ezt azonban eleinte két tényező hátráltatta: egyfelől a szibériai gázmezők feltárása után a kitermelés és szállítás horribilis összeget emésztett fel, míg a másik színtiszta politikai természetű volt, Nyugat-Európa ugyanis az amerikai érdekszférába tartozott. Az éles politikai szembenállás ellenére a nyugati gázipari cégek készségesen szállítottak csöveket, turbinának, vezérlőberendezkedéseket, bármit, amire az orenburgi gázvezetéknek szüksége volt.

A magyar szakasz munkálatait irányító létesítményi főigazgatóság Ivano-Frankovszkban rendezkedett be, s mivel egyezség született, hogy a magyarok a rájuk eső negyedik kompresszorállomás helyett is kiszolgáló létesítményeket építenek, a város profitált a beruházásból. Lakások tömkelege épült, Miskolcról panelek elemei utaztak 4-500 kilométert, amelyre az emberek a csodájára jártak. „A szovjet fél nem vállalt arra kötelezettségek, hogy mindennemű anyagot, ami az építkezéshez kell, helyben megvásárolhatunk. A tömeganyagokat – így a homokot vagy a követ – viszont a szovjeteknek kellett biztosítani” – magyarázta Placskó József.

Guszjátyinban 140 lakás, rengeteg üzlet és még óvoda is épült. Általánosságban elmondható, hogy a csatornák és utak kiépítésével a kompresszorállomásokhoz közeli, eladdig jobbára mezőgazdasági jellegű települések a gázipari beruházásnak köszönhetően fejlődésnek indultak. „A kompresszorállomásokhoz szükséges kiviteli terveket későn kaptuk meg, ezért a polgári létesítményeket építettük meg előbb, így kihasználtuk az időt. Ez volt azonban a legdrágább, mivel ezeket a rendkívül nyomott belső szovjet árakon számolták el” – így Placskó József, majd elmondta, hogy egy rubelt 250 forintból tudtak kihozni, a kompresszorállomásnál ez 150, a vonali résznél pedig 70 forint volt – ehhez hozzá kell tenni, hogy az utasforgalomban egy rubelt 30 forintért adtak, míg a külkereskedelemben alkalmazott transzferábilis rubel 35 forintnak felelt meg.

Az 1400 mm átmérőjű, a világon sehol máshol nem használt csővezetékből hazánk végül egy centimétert sem épített, s ezt a feladatot részben vagy egészben a többi ország is a szovjetekre testálta. A vezetéképítésből való kihátrálás és a 4. kompresszort kiváltó kommunális egységek rontották a magyar részvétel gazdasági mutatóit, s egyre többen kérdőjelezték meg a vállalkozás ésszerűségét, mivel devizahiteleket kellett felvenni, a kamatokat pedig azonnal törleszteni.

Az egyezmény megtiltotta a helyi munkaerők felvételét, ezért a munkavállalókat kizárólag Magyarországról toborozták. Annak ellenére, hogy a munka nyáron heti hat napban, 54 órában folyt, óriási volt az érdeklődés. A 90 százalékban 25-45 év közötti, többnyire fizikai munkásból álló férfiak számára ideiglenes lakótelepet építettek, amelyeket igyekeztek komfortossá tenni, s idővel még az alkoholfogyasztást is engedélyezték. Az öt éves periódus során csupán három halálos baleset történt, mindegyik közlekedési – mondta el Placskó József.

A hetvenes években reális tájékoztatásra nem nagyon volt példa, csupán szórványos tudósítások születtek a magyarok részvételével zajlott mammutvállalkozásról. A rendszerváltás idején nagy port kavart riportsorozat látott napvilágot, amelyben a beruházás egykori munkavállalói vizsgálatot és kárpótlást követeltek, mivel állításuk szerint a munkaterületek sugárfertőzöttek voltak, ez pedig összefüggésben áll betegségük kialakulásával, illetve családtagjaik elhalálozásával. Placskó József állítja: ezek a cikkek politikai céllal íródtak, több bizottság kijött, méréseket végzett, a Népjóléti Minisztérium égisze alatt álló, az orvostudományi egyetemek kutatóiból alakult négy bizottság pedig nem állapított ezek ok-okozati összefüggést.

Az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya 1981-ben sikeresnek nyilvánította hazánknak az orenburgi gáztávvezeték építésében betöltött szerepét. A magyar közreműködés 5 év alatt összesen 36.4 milliárd forintba került. Ez az összeg az 1980-as GDP 5 százalékának felel meg (mai értéken kb. 1 300 milliárd Ft). Ez a tétel, és más, hitelekből megvalósított energetikai beruházások is hozzájárultak az 1990-re felhalmozódott 20 milliárd dolláros államadóssághoz, amelyet a Kádár korszak hagyott az utódokra. Már 1977-78-ban megfogalmazódott egy hazai vélemény, miszerint nem kellett volna beszállni az első gáztávvezeték építésébe. Az urengoji vezetékből a magyar kormány ki is hátrált, a harmadik, szintén a KGST tagországok kooperációjának eredményeként megvalósított jamburgi távvezeték beruházásában azonban Kádárék és az Antall kormány is részt vállalt.

http://www.mult-kor.hu/20101108_magyarok_es_az_orenburgi_gaztavvezetek