Bölcs Leó nevezetes Taktika címû mûvében 904 és 912 között azt írja, hogy a bulgárok csak annyiban különböznek a magyaroktól, hogy a bulgárok megkeresztelkedtek és elfogadták a bizánciak erkölcseit, elhagyták nomád és pogány szokásaikat, míg a magyarok (nála türkök) ezt még nem tették meg. A szamanída vezérnek Dzsajhaninak, tulajdonított, minden valószínûség szerint Ibn Hurdadzbih mûvére visszamenõ leírás azt írja az Etelközben élõ magyarokról, hogy a magyarok, akik a Duna partján vannak, a másik parton látják azt a népet, amelyet Wanandarnak hívnak, és akik mind keresztények.

A 8. és 9. században misszionáriusok keresik fel a kazárokat és térítenek közöttük. A Bizáncban a képimádók és a képrombolók között dúló harcok is számos menekültet sodortak a Fekete-tenger északi partjára. Mint fentebb láttuk 695-ben II. Justinián császárt számûzték a Krím félszigetre. Õ elvette a kazár uralkodó húgát, akit Theodora névre kereszteltek. Ez mindenesetre azt jelentette, hogy keresztény papok mûködtek a kazárok között. Azután azonban a kocka fordult, s a kazárok nem segítették vissza a trónra az elûzött császárt.

Az 578 körül elhunyt Joannes Malalasnak van egy nevezetes Világtörténete. Ez a Világtörténet 17 vagy 18 kötetbõl állhatott. Sajnos a mû eredetiben nem maradt fent és a teljes szöveget tartalmazó másolatokat sem ismerünk, csak késõbbi kivonatokat illetve átvételeket más szerzõknél valamint töredékeket. Maga a munka számos helyen, ahol ellenõrizhetõ, nem megbízható. Az elsõ 17 kötet igen elüt a 18. kötet stílusától és szemléletétõl. Ebben a krónikában szerepel az a történet, amely szerint a krími Boszporusz, vagyis a krími félsziget keleti csücske környékén egy hun nép lakott, amelynek egyik vezetõje egy Gordasz nevezetû Konstantinápolyban megkeresztelkedett valamikor 527/28-ban.

A gótok és az alánok szerepét hosszú ideje háttérbe szorította a török kapcsolat kutatása. Ez érthetõ is, hiszen a török népekkel a magyarság szorosabb kapcsolatban állt a honfoglalás elõtti évszázadokban. S ez tükrözõdik a magyar szókincsben is. Ugyanakkor zavaróan hatott, hogy gyakorlatilag nem volt adat arról, hogy kik is lehettek azok a törökök, akiknek szerepe lehetett a kereszténységgel való megismerkedésünkben. Török eredetûek a következõ szavaink: gyász, törvény, örök, bûn, érdem, búcsú, (meg)bocsát, gyarló, gyón és a szent jelentésû egy, amely nemcsak az egyház, hanem az ünnep (<idnap), üdül szavainkban is megvan.

A másik nem török nép, amelyikkel a magyarok a honfoglalás elõtt szorosabb kapcsolatban álltak, és amelynek szerepe lehetett a kereszténység terjesztésében az alánok voltak. Az alánok egy iráni nyelvet beszéltek. Tulajdonképpen õk a steppe korai u.n. iráni korszakának szinte egyetlen maradékai. Az alánokat egyes források ász néven említik. Ebbõl alakult török vagy szláv közvetítéssel a jász, annak a népcsoportnak a neve, amely a tatárjárás után beköltözött Magyarországra.

Mielõtt azzal a kérdéssel foglalkoznánk, hogy a kereszténységgel való elsõ találkozásban milyen szerepe lehetett a törökségnek két olyan néprõl kell beszélnünk, amelyek nem voltak törökök, magyarsággal kapcsolatban álltak és szerepük volt a kereszténység terjesztésében. Az elsõ ilyen nép a krími félszigeten élõ gótok. A gótok Kr. u. 150 körül jelentek meg a Fekete-tenger északi partján. Betelepedésük a Dnyeper alsó folyásánál 230-ra befejezõdött. Már a 3.

A samanizmus mellett, ha tetszik felett volt a magyarság körében egy másik vallási rendszer, amelyet az összehasonlító vallástudomány tengrizmusnak nevez. Ez az Égisten, Tengri tisztelete. Ezt a hiedelemrendszert a nomád birodalmak népeinél találjuk meg, köztük a törököknél. A 732-ben elhunyt Köl tegin, a türkök nagyhatalmú uralkodója, sírfeliratában az Égistenhez hasonlítja magát, s elmondja, hogy az Égisten teremtette. Egy 921-ben Bagdadból a Volga vidékére utazó arab, Ibn Fadlán arról számol be, hogy a baskiroknak (nagy valószínûség szerint a volgai magyaroknak) tizenkét istenük volt, de közöttük a leghatalmasabb az Ég istene.

A samanizmus kutatásának modern eredményeit azért kellett összefoglalni, mert régebben a samanizmussal kötöttek össze sok olyan jelenséget is, amely nem tartozott oda. Az összehasonlító néprajz adataival valószínûsíteni lehet, hogy a honfoglaló magyarság a samanizmust ismerte, de forrásszerûen egyelõre nem tudjuk ezt kimutatni. A különféle lélekképzetek jelenléte a magyar folklórban és ezek esetleges visszatükrözodései a régészet által feltárt tárgyak ábrázolásain a régi hiedelemvilág maradványai lehetnek, de önmagukban nem bizonyítják a sámánizmus jelenlétét.

A honfoglaló magyarok az elsõ idõben csak a Tiszáig foglalták el a Kárpát-medencét, a Duna-Tisza köze meg amolyan gyepü lehetett. A honfoglalás, vagyis az egész Kárpát-medence lakható területeinek elfoglalása 902-ben fejezõdött be. S még hosszú ideig a honfoglalók központi területe Kelet-Magyarország volt.

Mindezt azért kellett megismernünk, mert a következõk keretéül szolgál.

Az általános nézet szerint a magyarság a kereszténység felvétele elõtt sámánhitû volt.

800 körül a kazár birodalomban érdekes események zajlottak. A birodalom két tûz közé került. A Kaukázuson át a világhatalomra törõ arabok támadták már több mint száz éve, a Krím felõl a bizánciak kísérelték meg befolyásukat kiterjeszteni. Ebben a helyzetben a kazár uralkodó egy harmadik világvallás, a zsidó felvétele mellett döntött. Ez egy hosszantartó folyamat végén dõlt el, s nem ment minden belsõ harc nélkül. A kazár uralkodóval szembeforduló csoport, akiket kabar néven jegyeztek fel a források, fellázadt.